Adler individuálpszichológiája

A másik Freud-tanítvány, az osztrák orvos Alfred Adler (1870-1937) elméletében a társas viszonyok meghatározó szerepét hangsúlyozta. A mesterével 1911-ben bekövetkezõ szakítása után neurózistanában a gyermeki szexualitás helyett a gyermek társas helyzetére helyezte a fõ hangsúlyt.

Irányzata - amelyet individuálpszichológiának nevez - a társas életben és a versengésben keresi a személyiségzavarok magyarázatát.

A kisgyermek egy nagy, hatalmi világgal áll szemben, az ebbõl fakadó kisebbségi érzés kompenzálására lép fel nála a mindentudás érzése és a korlátlan ambíció. Adler szerint az ember legfõbb irányítói a szex és a szeretet helyett a hatalom és az ambíció.

Véleménye szerint az ember életének késõbbi alakulása már gyermekkorában eldõl. Ezért elsõsorban a gyermek nevelésének és fejlõdésének sajátosságait vizsgálta.

Felfogása szerint akkor lép fel a gyermek kisebbségi érzése, ha környezetének hatására a világot ellenségesnek, barátságtalannak érzi. Ez különösen akkor következik be, ha a gyermeknek vele született hiányosságai, testi fogyatékosságai vannak.

A másik alapvetõ ok, hogy a gyengédség iránti vágy nem talál környezetében viszonzást (elhagyott, elhanyagolt gyerekek esetében), vagy ha a környezet túlzottan kifejleszti ezt a vágyat (elkényeztetett gyermek).

Adler úgy véli, hogy a gyermeki kisebbségi érzés kialakulásának másik tényezõje a nem megfelelõ családi légkör: az apa uralkodó helyzete és az anya kisebb értékûségére utaló jegyek. Mindez a fiúkat arra szoktatja, hogy érvényesülési törekvéseiknek minden áron érvényt szerezzenek. A lányok önbizalmát csökkenti, s arra kényszeríti õket, hogy lemondjanak a neki megfelelõ nõi szereprõl.

A családi otthon követelményei és a társadalmi élet normái között összhangnak kell uralkodnia. A nevelés legfontosabb alapelve a gyermek és környezete közötti ellentét enyhítése. Ebben a szellemben kezdtek el dolgozni az 1920-ban Adler által létrehozott nevelési tanácsadó intézetek.

A gyermek szociális érzésének kialakításához elengedhetetlenül fontos a jó anya-gyermek kapcsolat, mert a gyermek számára az anya a legalapvetõbb támasz és a legfontosabb élmények forrása, általa tanulja meg embertársait megismerni, megérteni és megszeretni. A gyermek társadalmi lénnyé válásának másik fontos eszköze az iskola, amelynek nem a merev tekintélyre, hanem a gyermek szociális érzéseire és szabad tevékenységére kell épülnie.

A késõbbiekben René Spitz, Bowlby csecsemô- és gyermekmegfigyelései bemutatták az anyától való elválasztás (hospitalizáció) káros hatásait, a függõséget és az érzelmi zavarokat. Ebbe a körbe tartoztak még a nevezetes Harlow-féle majomkísérletek, melynek nyomán a pszichoanalitikusok bizonyítva látták, hogy a korai szeretet és testi kapcsolat elengedhetetlenül fontos a gyermek egészséges fejlõdése szempontjából.

Humanisztikus pszichológia: :középpontban az én, önmegvalósítás, egészség, kreativitás, individualitás.

Az ember nem reflexgép, nem az ösztönök rabja. Saját akaratából cselekszik, egyedi, megismerhetetlen.

Fromm:olyan módszereket keresett, mely felébreszti a technokrata emberben az ökológiai érzékenységet. Nem biológiailag vizsgál, megjelenik a befelé fordulás, transzcendens. Meg kell ismernünk mi a helyünk, eredetünk, célunk. Kell az egység (belső egység, emberek közti, ember és környezet közt)

Rogers self elmélete:énközpontúanan elemzi az egyént, de társas kapcsolatokban. Az önmegvalósítás a cél, a biológia ennek alárendelt. Fogalmak:

self: énfogalom, énkép (azoknak az érzéseknek stb.-nek a szervezett mintázata, amit magáról elfogad)

attitűd: viszonyulás (értelem, érzelem, cselekvés), ilyen vagyok, kapcsolatos az önismerettel, nem mindig igaz, sikerélény kell, viszonylag állandó, de rugalmas.

én-ideál:azoknak az érzéseknek, stb.-nek a szervezett mintázata, amilyenné válnék. Távoli-közeli jövő egyensúlya, ne irreális

organizmus:minden eddigit magába foglal;

k ongruencia: hitelesség (3 összhangban)->inkongruencia(nincs összhang) Problémák: énkép><énideál --> szem.zavarok, önértékelési zavar, beképzeltség; énkép><organizmus --> nem úgy élek, amilyen vagyok --> feszültség, idegesség, neurózis

kliensközpontú terápia: 1940-től használták, 60-70-re terjedt el;

Használható: életvezetési zavarok, kapcsolat, viselkedés, kell hozzá egészséges, jól verbalizáló felnőtt(serdülő)

Lényege: a kliens ismeri magát legjobban, ő szabja meg a kereteket, időt, a terapeuta szimmetrikusan dolgozik vele, szembetükrözteti az elmondottakkal, megfogalmaztatja a problémát. Meg kell találnia a fejlettségi potenciált, ebben segít a terapeuta (hiteles, empatikus, elfogadó, toleráns, előítéletmentes!). Eredmény: problémamegoldás, önismeret, elfogadás, kreativitás, átvihető a probléma.